Illés Árpád műtermében

A TÓTH ÁRPÁD TÁRSASÁG

Illés Árpád műterme nyitott volt Weöres Sándor barátai előtt is. Nála gyűltek össze a Tóth Árpád Társaság tagjai. Itt született meg az Argonauták című folyóirat, ami két évfolyamot ért meg. (Szerkesztette Hajnal Anna és Trencsényi Waldapfel Imre.) Címlapját és szignetjeit Illés Árpád tervezte. A vállalkozás szerzői Kerényi Károly, Honti János, Devecseri Gábor, Vas István, Kardos László, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós, Halász Gábor, Szabolcsi Bence, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Takács Gyula, Kassák Lajos és természetesen Weöres Sándor voltak.

A költők és a tudósok már a folyóirat címadásával programot jelentettek be: a művészetnek és a tudománynak távoli, veszélyes utakra kell indulnia a valódi kincs felleléséhez. A vállalkozás résztvevőinek művészi vonzalmaiból vagy éppen kutatási területéből következően kiemelten fontos célpontnak tekintették az antik kultúrák érvényes, egzisztenciális jelentést hordozó megközelítését.

 

Az ősrégi görög mítosz szerint Iasón, a thessaliai Iólkos trónjának törvényes örököse korának legjelesebb görög hőseivel, köztük Héraklésszel, Théseus athéni királlyal, az orvos Asklépiosszal, a dalnok Orpheusszal az Argó nevű hajón a Fekete-tenger délkeleti partján elterülő Kholkisba indult, hogy megszerezze az aranygyapjút. A hősöket számos viszontagság várta az úton. Átkeltek a Symplegasok, az összecsapódó sziklák között, és megküzdöttek a Harpyiákkal is. Kholkisban Aiétés király lánya, Médeia, a híres varázslónő segítette sikerhez Iasónt. A visszaút hasonlóan viszontagságos volt, az Argó és utasai bejárták csaknem az egész, akkor ismert világot.

 

„A Continental pincét, Illés Árpád műterme – mint Lesznai Annáé – padlást kínált fel az irodalomnak. Csakhogy itt nem volt szükség pincérre, táncra, hipnotizőrre, itt elég volt maga a költészet, mert ide csak a költők, írók jártak. S a változó múzsák. Hajnal Anna és Trencsényi-Waldapfel Imre szerkesztették az Argonauták-at, ők hívtak meg ide is sokunkat. Narancs és a költőtársak friss munkája várta a vendégeket. Elsötétített szoba, az íróasztalnál nagyernyős olvasólámpa. Ez volt a Tóth Árpád Társaság. Másutt már írtam róla bővebben, itt csak a hangulatát szeretném felidézni. Szentély hangulata volt az. A költők társalgó hangon beszélgettek, vitázó hangon vitáztak, de ha verseiket mondták, azonnal átváltottak a szertartás hangjára. Weöres elrévedezte, mint valami szelíd sámán, Hajnal Gábor elpatakmormolta, Zelk elbrácsázta, Toldalaghy elfuvolázta a maga verseit. S Füst elsírta, könnyezve, a Kosztolányiról írt gyászbeszédét. [...] A Tóth Árpád Társaság műtermében ez volt a legjellegzetesebb. Hogy minden részvevő szabadon és ünnepélyesen átengedhette magát legkedvesebb, legmeghittebb, legfentebbi pózának. Felölthette maszkját, amit másutt csak belül hordott. Bizalmas ünnepélyesség terjengett a teremben.”

(Devecseri Gábor: Irodalmi pincék és padlások. In: Lágymányosi istenek. Bp., 1979.)

 

„A Tóth Árpád Társaság – amelynek üléseit előbb Illés Árpád festőművész Sas utcai műtermében, majd az én, Wahrmann (ma Victor Hugo) utcai családi otthonomban tartottuk meg, szombat esténként – gyakran látta vendégül [Radnóti] Miklóst. Itt olvasta fel többek közt Este a hegyek közt című versét, és amikor valaki a társaságból felhívta a figyelmet a “Körmöm lehellem és már írom is: szeretni foglak túl a síron is” rímpár szépségére, a költő kifejtette, hogy a rím érdekességét az teszi, hogy nem tulajdonképpeni sorvég rímel – hiszen ott szóismétlés van –, hanem a rím előtti szótagpár. Felhívta figyelmünket a modern francia költészetben – azt hiszem, Claudelt nevezte meg – divatos mozaikrím újdonságára és szépségeire.”

(Hajnal Anna: [Visszaemlékezés Radnóti Miklósra]. In. Hajnal Anna összegyűjtött művei 2. Összeáll. és s. a. r.: STEINERT Ágota, Budapest, Magvető, 1980. 193. p.)

 

 

 

Hajnal Gábor: Hol vannak?
Diózöldek a műteremben vásznakon nyújtott alakok aranyló hajra kék szemekre a dús zöldek fénye ragyog ifjú költők lócákon ülve remélve vártak holnapot. Évtizedeknek hegedűje zengett el. Csak romot hagyott.	Hol vannak már a régi társak az ifjak és a férfiak? Házak bombák lángjában álltak reánk zuhant az iszonyat golyótűz íve szállt sok éjben a vers ha szólt hát tanúság együtt ültünk egykor reményben s rád emlékezünk ifjúság.
Hol vannak már a régi estek a festő és a műterem? Ott költők társakat kerestek kik együtt indultak velem és bátyáim akik előttem jártak göcsörtös utakon akikhez mindig hazajöttem dúsabb lett közöttük dalom.	S ízelt szárnyak barnulva lepkék száradt vérként a vásznakon bomlott ideggel eltemették ifjúságunk végül vakon. A semmibe zuhant a szándék de vergődésed itt maradt s a versben megremeg a gyász még az összeomlott akarat.