Weöres a műteremben

Weöres Sándor Illés Árpádról (részlet)

Illés Árpádról és műveiről írva, nem lehetnék elfogulatlan kritikus, mert egyik legrégibb jóbarátom. Amikor Győrben megismerkedtünk, ő húszéves festőnövendék volt, én pedig tizenhat éves középiskolás. Ő vezetett be a képzőművészetbe, és győri kollégái, Borsos Miklós, Endrédy György. Mindegyiktől sokat tanultam, de legtöbbet Illés Árpádtól: lassanként rányílt a szemem korai festményeinek érzékeny szín-harmóniáira. Többnyire halk, fojtott színhatásokkal dolgozott, barna alaptónusba illeszkedtek a meleg pirosak, sárgák, a hűvösebb kékek, zöldek, s méginkább az izgató lilás, rózsaszínes, szürkés árnyalatok, de mindig úgy, hogy a mézes alaphangulatot ne sértsék.

Volt egy korai nonfiguratív korszaka is, de legtöbbször figurális képeket festett, ívesen és hajlékonyan mélyített térbe illesztve a leegyszerűsített, néhány formára redukált tárgyakat. Élénken emlékszem egy régi képére: falusi fabudi deszkaajtajának támasztott söprű; az ajtó sötétre barnult, és előtte a sárga szalmasöprű szinte ragyogott, világított. Napszerű élőlénnyé változott, mint a halálnak támaszkodó élet. Kár, hogy annak idején ezeket a harmonikus festményeket kevéssé méltányoltam, noha ízlésem rajtuk nevelkedett, belőlük táplálkozott. Kamasz nagyot akarásomnak túl kevés volt bennük az érdekfeszítő, az újszerű; nem vettem észre, hogy ez a diszkrét szín- és formavilág nem tűr semmi mutatványos érdekességet, ami megbontaná.

Festő barátom aztán Győrből Budapestre költözött, én Pécsett egyetemista lettem. De ha Pesten jártam, többnyire nála laktam, néha hónapokig is. Sokat vitatkoztunk. Ezeknek a beszélgetéseknek néhány töredékét bevettem A teljesség felé című prózavázlatkönyvembe, amelyet rajzokkal ő illusztrált. Több verskötetem címlapja tőle való (Elysium, Tűzkút, Merülő Saturnus); szeretem e címlapokat, büszke vagyok rájuk, s remélhetőleg fogunk még együtt dolgozni a jövőben is. Annál inkább remélem, mert az Illés-munkákkal való találkozásaim sosem az elégedettség, hanem a küzdelem, a viaskodás, az ellentmondás jegyében történnek. Amelyik műre azt mondom: jaj de szép, gyönyörű, csodálatos – azt bizonyosan megunom, elfelejtem. De még eddig minden Illés-képre volt ellenvetni valóm, hála Istennek. Vagyis rossz kritikus és rossz műértő vagyok: amit azonnal jónak ítélek, legyen az vers, műtárgy, zene, akármi, arról később megfakul a véleményem; viszont ami tövisként szurdal és küzdök ellene, az később meggyőz vagy legyőz. Egyszer ifjúkoromban azt kifogásoltam Illés Árpi képein, hogy nincs démonuk. Felelte: „De hiszen folyton beszélsz róluk, szidod őket. Hogy nem hagynak békén: látod, ez bennük a démoni.”

(Weöres Sándor: Illés Árpádról. Kortárs, 1974. 2. sz., 332. o.)