„A Tyunkankurun ime nem volt időm dolgozni.” – Weöres 1947 májusi levelében értesíti Illés Árpádot, hogy közös darabtervük nem készült még el.
A különös cím ausztrál-néger szó, amit a Wawiri. Primitiv népek költészete című antológia előszavában a fordító, Fónagy Iván említ mint a szubjektív konkrét nyelv egy formáját, amely különbözik az általunk használt absztrakt nyelvhasználattól. Lear királytól, a daljáték konferansziéjától tudjuk meg a darab címét. A szó jelentése pedig az ellenség zsírjának megevése. A weöresi elgondolás szerint ez azt jelenti, ha kinevetjük az ellenséget, akkor megszüntetjük ártó szándékát. Lear azt is közli a közönséggel, hogy a játék Ofélia bensőjében játszódik. Ofélia bensője egy megzavart világ képe, ahol minden megtörténhet. Ám megjelenik a külső, képmutató világ is a házmester, díjbeszedő személyében. Végül jön Hu, a kísértet, aki mindenkit meg akar változtatni. A szereplők azonban legyőzik az akarnok kísértetet, s visszatérnek a valóságba.
Mindez szoros kapcsolatban van azzal az „életvilággal”, amely szűkebb körben Illés Árpád lakását, műtermét jelenti. A jövő-menő, zenélő, zajos társaságot a hétköznapi világ ellenségesen figyeli, különösen a házmester, ezzel szemben a fiatal művészek éppen a világ lehetetlenségét érzik. Hu képviseli a készülődő, mindenkit félelemmel eltöltő jövendőt.
A darabot Weöres daljátéknak nevezi, valójában azonban librettó, s aki olvassa, képzelje hozzá a zenét, a dalbetéteket, a táncbetéteket.
A daljátékot a Vígoperában tervezték előadni. Rendezője András Béla karnagy lett volna, Illés Árpád a díszlettervező és szcenikus. A zenét Szervánszky Endre komponálta, ennek zongorakivonata a zeneszerző hagyatékában található. A Zeneakadémia kistermében működő Vígopera azonban megszűnt, mielőtt a daljáték színre került volna.
Weöres és Illés is „elfelejtették” a közösen kitalált abszurdot. A szövegek, a rajzok azonban megőrződtek Illés Árpád hagyatékában, gazdagítva Weöres életművének groteszk, abszurd rétegét, és rámutatva a közös, alkotó „játék” örömére.