Az 1929/30-as tanévet Weöres a Révai Miklós Reálgimnázium tanulójaként kezdte meg Győrben. Egy rokon hölgy buzgalmának köszönhetően az ifjú költő hamarosan megismerkedett a nála alig idősebb képzőművész Illés 
Árpáddal, aki ekkor már Rudnay tanítványa volt a főiskolán, de a szünidőket Győrben töltötte. A fiatalok között ekkor alakult ki az a barátság, mely halálukig kitartott, hol játékos, garabonciás kalandokra csábítva, hol komoly közös munkákra ösztökélve őket. Életük utolsó évtizedeiben pedig az egymás munkáira reflektáló alkotásokban felragyogva.
Illés Árpád 1935 után Weöresnek több könyvét tervezte és illusztrálta, majd hamarosan valódi közös munkákba kezdtek. Természetüknél fogva ilyenek a színpadra szánt darabok. Elkészült A holdbeli csónakos Illés színpadi terveivel, abszurd játékuk, a Tyunkankuru Illés jelmezterveivel; de nagy elhatározással fogtak bele a csak maguk számára készülő „kék, barna és sárga könyvbe” is, amelyekbe az elgondolás szerint Illés rajzai és Weöres szövegei felváltva kerülnek, hogy végeredményként egy korpuszt alkossanak.
Weöres Pestre költözése magával hozta a levelezés megszűnését, és úgy tűnik, a korábbi két évtized szoros „mindennapi” együttléte is eloldódott. Átadta helyét egy alkotói értelemben sokkal intenzívebb közelségnek, mely elsősorban Illés Árpád „fordulatának” köszönhető, aki az 1960-as évekre alakította ki összetéveszthetetlen képi világát. Weöres-versek születtek Illés-festményekre és Illés-képek a költő szövegeire.
 |
„A teknősbéka a bölcs meditáció, a csend szimbóluma. Ellenlábasa minden üzleti nyüzsgésnek. Ez az állat nem lustaságból, hanem bölcsességből nem nyüzsög, de lát, mindent észrevesz. Ez a művész dolga is.” (Illés Árpád) |
 |
Nyilatkozataik, teoretikus megnyilvánulásaik egészen pontosan rávilágítanak erre az alkotáslélektani, alkotástechnikai közelségre, és megfogalmazzák a műalkotásról mint a világban megjelenő, alkotott és újrateremtett, sajátos valóságról kiérlelt gondolataikat.
„Sültrealizmus” – mondja Weöres, amikor szürreálisnak aposztrofált verseiről kérdezik, amit már jóval korábban, A vers születése című disszertációjában kifejtett: a mű teremtés voltának van igazságtartalma. Teremtés, de „csak a rendelkezésre álló tárgyi és szellemi elemek felhasználásával készülhet a műve, a semmiből valamit nem alakíthat”. Erre felel Illés Árpád 1978-i életút-interjújában: „Semmit nem lehet kitalálni, csak azt, ami van”.
Alkotástechnikai közelségüknek bizonyos értelemben kulcsa egy harmadik művészeti ághoz, a zenéhez való viszonyuk. Weöres verselméleti gondolkodásának kezdettől fogva központi kategóriája a zeneiség kérdése, munkáinak elsődleges építőelemei zenei elemek, ritmus, tónusok, motívumok, hangzás, a legrövidebb verssortól a nagy ívű kompozíciókig. Illés nagy zenehallgató volt, zene mellett festett, és jeles kortárs zeneszerzőkkel került kapcsolatba, akik műtermét látogatták, és munkáit szívesen használták fel lemezborítóikon. Ez kizárólag azért történhetett, mert Illés az utolsó két évtized pszeudo-szürrealista alkotásaiban ugyancsak „zenei” módon építkezett: színek és formák ritmusa, harmóniák, akkordok, összhangzásokból játékosan vagy éppen ironikusan kimozdított „hangok”, visszatérő motívumok variációi képzik meg titokzatosan a műveit.
Mindketten beszéltek arról, hogyan születik a mű. Az említett formákról, ritmusokról, akkordokról, szépségről, a valóság elemeinek alkalmazásáról, eljutva egészen a mű kapujáig. Ezen belépni az értelmezés szavaival nehéz. A munka feldúsul, megmagyarázhatatlan módon jelentéssel telítődik. Az alkotó számára is titokzatosan megszületik a mű: a teremtett valóság.
